Mi is. Minden este megpróbáljuk kivenni a ketrecből. Nyílván, kivenni nem tudjuk, de ha odatesszük a labdát az ajtajához, akkor jön és mászik is bele. Vagyis csak akkor, ha ő úgy gondolja, hogy elvégezte egyéb teendőit.
Múltkorában elég későn kelt, csak olyan 9 felé, mi meg addigra már menni akartunk aludni. Ott ácsorogtam a labdájával a kezemben az ajtaja előtt, rimánkodtam, hogy jöjjön már bele, de ő még nyújtúzkodott, mosakodott, és teljesen ignorált engem. Persze értem én, nekem is kell egy kis idő, miután az ágyból kimászok, hogy elindulhassak munkába...
Máskor viszont már ott áll az ajtóban és várja, hogy jöhessen a labdába.
Mindig próbálkozok kézben tartani illetve visszatenni a ketrecébe. Már volt egy párszor, hogy sikerült. A kritikus az az első pár pillanat, amikor a tenyeremen ül, és átgondolja, hogy ugorjon-e. Ha azonnal nem ugrik, van rá esély, hogy ha gyorsan a mellkasomhoz emelem, akkor onnan már nem fog. Ezt eljátszottuk néhányszor. Mármár magabiztos voltam. Aztán, talán két nappal ezelőtt, ahogy emelem, már ugrik is. Szerencsére pont a széken landolt, és nem a földön, így nem ütötte meg nagyon magát valamint gyorsan fogtam a labdáját és gyakorlatilag a fejére húztam. Nem nagyon volt választása, hogy akar-e belemenni. Ha megijedek, nincs demokrácia.
Akárhogy is, amint hazaér, egy tál étel várja, ami kiengeszteli bármilyen kellemetlenség is érje.
